Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Halak leírása

Törpe harcsa:Teste vaskos, elsõ része hát-hasi irányban, hátsó része pedig oldalról lapitott. Feje és szája nagy. A száj körül 8 bajuszszálat visel. 2 bajuszszál a szem és az orrnyílása között, a két leghosszabb a szájszögletben, 4 pedig az alsó ajkon található. A hátúszó és a farokúszó között kicsiny zsírúszó van. A farokúszó jól fejlett, szegélye enyhén bemetszett. A mellúszók és a hátúszók elsõ sugara kemény tüskét alkot, amelynek valószínû rendeltetése a ragadozók elriasztása. Fontos megkülönböztetõ bélyege, hogy a mellúszók kemény tüskéje a belsõ élen erõsen fogazott, csak közvetlenül a csúcsnál sima. (Idõsebb példányoknál e fogazat lekopott lehet, de még így is jól felismerhetõ.) A hosszú farok alatti úszó szegély domború. A test csupasz, a pikkelyek hiányoznak.
   Színezete nehezen írható le, mivel vízterületenként és az életkorral is erõsen változó. Háta és a feje felsõ része olajbarna, néha majdnem fekete vagy lilás árnyalatú. A testoldalra a has felé világosodó sárgásbarna alapszín a jellemzõ, gyakran szabálytalan sötétbarna foltokkal tarkított. A has sárgásfehér. Az úszók a testoldalhoz hasonló színûek, de annál lényegesen világosabbak. A páratlan úszók sugarainak és hártyájának színe nem tér el jelentõsen. Eredeti elõfordulási területe Észak-Amerika keleti része Kanadától egészen a Mexikói-öbölig, de az Egyesült Államok középsõ területein is sokfelé megtalálható.
Terjesztése - a múlt század végén - egyrészt nyugatra, Idaho államba és Kaliforniába, másrészt Új-Zéland és az európai kontinens felé történt. Földrészünkön francia és német díszhaltenyésztõk akváriumaiban tûntek fel az elsõ példányok 1880-ban. Széles körû elterjesztésük 1885-ben kezdõdött és MAX BORNE nevéhez fûzõdik, aki borsos áron kínálta a tógazdáknak az új csodahalat. Horgászok és akvaristák is segítették terjesztését. A honosítás olyan jól sikerült, hogy a törpeharcsa néhány évtized alatt eljutott Európa szinte valamennyi országába. Ma már a Brit-szigetektõl Ukrajnáig és Olaszországtól Norvégiáig általánosan elterjedt az élõhelyi igényeinek megfelelõ vizekben.
  Hazánkba elõször 1902-ben jutott el, a Balatonba 1904-ben már szervezett telepítése történt. A 60-as évekig lényegében az ország egészterületén gyakori volt, az utóbbi két évtizedben az Alföld vizeibe szorult vissza. A Dunában és mellékvizeiben Paks fölött már ritka. A Dunántúlon szórványos elõfordulású.

Biológiája:

  Homokos vagy iszapos medrû, nyáron erõsen felmelegedõ vizekben él. Különösen a csatornákat, a holtágakat és a nagyobb folyók lassúbb folyású szakaszait kedveli. Rendkívül kedvezõ életfeltételeket talált a Kiskörei víztározóban. Régebben nagy tömegben élt a nem megfelelõ mûszaki állapotban lévõ halastavakban, ahonnan napjainkban fokozatosan kiszorul.
  Általában éjjeli életmódot folytat, de nyáron az éhség gyakran az egész nap folyamán mozgásra kényszeríti a törpeharcsa-csapatokat. Hároméves korában ívik elõször, ilyenkor csapata párokra szakad a kemény aljzatú gödrös mederszakaszokon.
  A hazánkban élõ halak közül a törpeharcsa ívása és ivadékgondozása a legérdekesebb. A nõstény vízinövények által jól elrejtett helyen készíti el gödörszerû fészkét, de gyakran elfoglal kész ívóhelyet, valamely arra alkalmas víz alatti tárgyat is. Nálunk általában májusban ívik. (Itt kell megjegyezni, hogy az Egyesült Államok melegebb éghajlatú déli területein a nyár folyamán többször is leívnak a törpeharcsák.) Az egy-egy nõstény által termelt ikrák száma 1-5 ezer között változik, az ikraszemek meglehetõsen nagyok, körülbelül 3 mm-es átmérõjûek. Az ívás befejeztével a tejes, de az is elõfordul, hogy mindkét szülõ a fészek körül szorgoskodik, védi a lerakott ikrát. Ennek a védelemnek tudható be, hogy a viszonylag kis számú ikra ellenére a törpeharcsa rendkívül szapora halfaj, ha valahol megtelepszik, ott

hamar kialakul jelentõs állománya. Az ikraszemek 6-9 napig
fekszenek a gödörben, ezután a hím szájával sorban felszedi õket, így mintegy szájban keltetéssel segít a lárváknak a vastag ikraburok elhagyásában. A kikelõ 6 mm-es törpeharcsa-lárvák egy hétig még a fészekben fekszenek, csak ezután indulnak önálló táplálékszerzésre. A család azonban néhány hétig még együtt marad, a szülõk terelgetik az ivadékot. Ennek a magatartásformának a védelmen kívül elõnye, hogy az apró törpeharcsák más halfajok ivadékához képest jobban hozzájutnak a parti zóna táplálékkészletéhez (VOSTRADOVSKY 1958). Hátránya viszont, hogy kedvez a parazitás fertõzések terjedésének (MOLNÁR 1964).
  Az ivadék táplálékának összetételét részletesen VOSTRADOVSKY (1958) vizsgálta. Megállapítása szerint a 10 napos, 14,2 mm-es ivadék táplálékának többségét zooplankton szervezetek alkotják (CLADOCERA 59,9%, COPEPODA 32,9%, OSTRACODA 6,8%). Késõbb a törpeharcsa fokozatosan mindenevõvé válik. Étrendjében a legfontosabb árvaszúnyog-lárvák mellett - melyek fogyasztásával más halfajoknak jelentõs táplálékkonkurensévé válik - különbözõ bentosz szervezeteket, állati eredetû hulladékokat érjelentõs mennyiségû növényi anyagokat (magvakat, vízinövények különbözõ részeit) találunk. Általában veszélyes ikra- és ivadékpusztítónak tartják, de ezt konkrét vizsgálati eredmények nem támasztják alá. A törpeharcsa alkalomszerû ivadék- és ikrafogyasztásával kapcsolatos adatok általában a tógazdasági körülményekre vonatkoznak.
  A törpeharcsa növekedési üteme - az általánosan elterjedt nézettel szemben - Európa vizeiben nem marad el az Észak-Amerikában mutatottól. Halunk ott sem tartozik a gyorsan gyarapodó halfajok közé, de úgy tûnik, ott hosszabb életû, így ér el nagyobb méreteket. Hazánkban még nem vizsgálták a törpeharcsa növekedését, a rendelkezésre álló szovjet és csehszlovák adatok alapján azonban valamelyest jellemezhetõ lassú fejlõdése. A tájékoztató adatokat FRANK (1955) és VOSTRADOVSKY (1958) közleményei alapján állítottuk össze, zárójelben összehasonlításként PRIEGEL (1966) amerikai számait közöljük (ez utóbbiak nem a testhosszra, hanem a hal teljes hosszára vonatkoznak): 1. év 60-93 mm; 2. 109-145 mm (152); 3. 139-188 mm (193); 4. 168-239 mm (241); 5. 193-271 mm (267). A testtömeg gyarapodása az élõhelytõl függõen jelentõs szóródást mutat, de legalább 4-5 évre van szükség a 300 g-os tömeg eléréséhez. Ennél nagyobb példányok nálunk nagyon ritkák.

  Természetes vizeink  halászatában a törpeharcsa jelentõsége folyamatosan csökken. A rekordévnek tekinthetõ 1967-ben 244 tonnát, 1985-ben már csak 65 tonnát fogtak e halfajból a természetes vizeken dolgozó halászok. A Duna, a Tisza és a Körösök vízrendszerében egyaránt megfigyelhetõ a zsákmányok csökkenõ tendenciája. A Kiskörei víztározóban a rekordév 1982 volt, amikor a halászzsák mányban 61 tonnás mennyiséggel szerepelt. Azóta ott is évrõl évre csökken a kifogott mennyiség (1985-ben 12 tonna).
  A horgászok általában szívesen fogják, de horoggal kifogott mennyiségét a statisztikákból nem lehet megállapítani. Elõfordulási helyein fenekezõ készséggel könnyen zsákmányul ejthetõ.
  A törpeharcsa húsa ízletes, kiváló minõségû. Jelentõs mennyiséget dolgoznak fel évente halászléalapok készítéséhez, kisebb mennyiségben tálcás-konyhakész formában is forgalmazzák. A piacon rendkív

ül keresett, a jelenlegi mennyiség többszöröse is jó áron értékesíthetõ lenne. A fiatal harcsához hasonlít. Feje aránylag nagy, lapított. Szeme apró. Ragadozó szája széles, tágra nyitható, szájpadlását sûrû, kefeszerû fogazat borítja. Szája körül, alul-felül 4-4 tapogató bajuszszál található. Törzse zömök, pikkelytelen, erõsen nyálkás. Hátszíne sötétbarna, sötétszürkés, oldalai sárgás árnyalatúak, szürkésbarna márványozással, hasszíne szennyessárga. Mell- és hátúszójának kezdõsugara kemény, tüskés végzõdésû. Hátúszón kívül zsírúszója is van. Farokúszója alig bemetszett.
Az azonos nagyságú harcsától elsõsorban az különbözteti meg, hogy a harcsának csak egyetlen apró hátúszója van, bajuszainak száma felül csak kettõ, farok alatti úszója pedig a végbélnyílástól egészen a farokúszóig húzódik.Már kétnyaras korában ivarérett. Áprilisban, májusban ívik. Ívás elõtt a tejes kisebb gödröt váj ki az ikrának az aljzaton. A nõstény 4-5000, 3 mm átmérõjû ikrát rak.A nálunk kis termetû hal háromnyaras korában csak 20-25 cm. Õshazájában jóval nagyobbra nõ.A faluszéli pocsolyáktól az iszapos, csendesen áramló csatornákig mindenütt elõfordul. Bizonyos idõszakokban tömeges elõfordulása észlelhetõ még az olyan nagy folyóvizeinkben is, mint a Duna és a Tisza (ahonnan aztán olyan nyomtalanul tûnik el, mint amilyen váratlanul megjelent).Éjjeli ragadozó. Fiatal korában férgeket, rovarlárvákat és rákokat fogyaszt. A kifejlett példány ezek mellett ikrát is fal, de elkapja az ebihalat, a békát és a halivadékot is. Télen nem táplálkozik, iszapos gödrökben vermel.

Úszóval vagy fenekezéssel egyaránt fogható. Csaliként elsõsorban a giliszta jöhet számításba, de az apró élõ halcsali, a halszelet is jól megteszi: a halcsalikra általában a nagyobbja jön.
Horgászata fenekezõ módszerrel a legelterjedtebb. Akár csúszó-, akár végólmos fenekezõkészséggel eredményesen horgászhatjuk. Amilyen igénytelen halfaj, oly kevés gondot okoz a horgászatához szükséges készség összeállítása. Bármilyen fenekezõbot, tároló- vagy peremorsóval, tetszés szerinti zsinórvastagsággal. Horgunk azonban legyen minél hosszabb szárú, hogy könnyebben kioperálhassuk a falánk kis ragadozó szájából; nagysága legyen 1-4-es számú.
A kapás élénk cibálásként jelentkezik. A megakasztott törpeharcsát óvatosan vegyük kézbe, mert tüskés úszóival fájdalmas sebeket okozhat.
Úszós módszerrel a nagyon iszapos tavakban, csatornákban célszerû törpézni. Bármilyen goromba felszereléssel eredményesen fogható. Bátor, mohó kapását még a nagy csukázóúszó is jól jelzi.

 

 

Ponty:

Színezetéről általánosan elmondható, hogy háta zöldes vagy barna, a has irányában világosodó, oldalt sárga, hasa fehér. Szája körül 2 pár bajuszszálat visel, az egyiket a felső ajakon, a másikat a szájszegletben. Szájának bőrredői teleszkópszerűen kinyújthatóak, ami az állat táplálkozását segíti a fenéken lévő táplálék felszedegetésekor. Uszonyaik közül a háti-, mell- és a farokalatti úszók első sugarai megvastagodtak, kemények, hátsó felületük fogazott.

Az európai ponty leggyakoribb vad változata, a közönséges tőponty kifejlett példánya eléri az 1 méter hosszúságot és 15–20 kg tömeget. A tőpontyból kitenyésztett nemes ponty jellegzetessége, hogy a háta többnyire magasan ívelt. A vad fajtákkal azonos a hosszúsága, a súlya viszont azokénak majdnem a kétszerese. Bőrén változó mennyiségű pikkelyt visel. A legkevésbé pikkelyezett a legismertebb fajta, a tükrös ponty vagy tükörponty, valamint a szinte teljesen pikkely nélküli bőrponty. Azonban hát-, farok- és hasalatti úszóiknál még ezek a formák is viselnek pikkelyeket.

A ponty életmódjára (és rendszerint a többi pontyfélére is) az állandóan vándorló, folyamatos táplálékkereső életmód a legjellemzőbb. Jelenlétére nádasoknál a nádszálak lökésszerű mozgásaiból, nyílt vizeken a vízfelszínen megjelenő buboréksorból (túrás) következtethetünk. Kedveli a vízinövények fiatal hajtásait, az árvaszúnyog-lárvákat, víziászkákat, evezőlábú rákokat, de gazdaságokban a legkülönbözőbb növényi táplálékokra is rászoktatható. Elsősorban a jól felmelegedő, iszapos aljzatú, álló és lassan folyó vizeket kedveli. Jól alkalmazkodik a nagy egyedszámhoz, a hőmérséklet- illetve oxigéntartalombeli ingadozásokhoz, vízszennyezésekre nem érzékeny, szennyvíztisztítók utolsó fokozatában tenyészteni is lehet. A folyók erősen szennyezett szakaszain is megél, de magas zsírtartalmú szöveteiben számos toxikus anyagot halmozhat fel.

Európában a közönséges tőponty, Ázsiában a közép-ázsiai, kínai és délkelet-ázsiai vadponty a legészakibb területek kivételével mindenfelé általánosan elterjedt. Európa nyugati és északi országaiba a tőpontyot az eredeti dunai élőhelyéről telepítették be az elmúlt évszázadokban. A nemes pontyot mára azokra a földrészekre is betelepítették, ahol a ponty nem volt őshonos, így az amerikai földrészre, Afrikába és Ausztráliába.

Az európai ponty a Duna és mellékfolyói egyik őshonos halfaja. A Kárpát-medence vizeiben a legnagyobb gazdasági jelentőségű halfaj és a legfőbb horgászhal. (Magyarországon a horgászok mintegy 80-85%-a pontyhorgász.)[1] Maximális mérete a régióban kb. 25–30 kg, hossza 1,2 méter.

A régióban a ponty három fő alakváltozata fordul elő, a tőponty vagy vadponty két típusa, valamint a nemesített ponty.

A nyurga ponty vagy magyar vadponty (Cyprinus carpio carpio morpha hungaricus) a Kárpát-medence vizeinek ősi vadon élő pontytípusa, amely csak itt fordul elő. Teste orsó alakú, megnyúlt, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb, aranyos pikkelyzetű, uszonyai vörösek. A nyurga ponty a veszélyeztetett állatfajták közé tartozik, a 20. században csaknem teljesen kipusztult. Változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.

A közönséges tőponty (Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus) a Duna vízrendszerében a legelterjedtebb vadon élő forma. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. A természetes vizekben mára szintén megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tőponty stb.

A tógazdasági mesterséges tenyészetekből kikerülő nemes ponty (Cyprinus carpio carpio morpha domestica) alkotja a régió jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. Helyi fajtái igen sokféle megjelenésűek. Fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, dinnyési tükrösponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb.

A ponty húsa igen kedvelt, jóízű, kissé szálkás. Az idősebb példányok azonban zsírosodásra hajlamosak.

Az első ismert pontytenyésztők az ókori rómaiak voltak, akik a halat a Duna vidékéről telepítették be Itáliába. Az ókori Ázsiában ezzel egyidőben a ponttyal közeli rokon aranyhal (Carassius auratus) háziállatként való tartása terjedt el.

A középkori Európában a ponty kedvelt böjti eledelnek számított. A keresztény szerzetesek számos országba elvitték, Nyugat- és Észak-Európa kolostoraiban pontyostavakat létesítettek. A 19. században tenyésztették ki az európai tógazdaságokban a mai nemes pontyot, amelyet 1877-ben Észak-Amerikában is meghonosítottak. Azóta világszerte számtalan fajtája alakult ki.

 

 

 

 Harcsa: 

 

 A harcsaszerűalrendjébe számos család tartozik, a legtöbb faj Délkelet-Ázsia és Dél-Amerika trópusi vizeinek lakója. Európában két harcsafaj él, ahol ennek az egy családnak képviselői őshonosak.
Hátúszójuk igen rövid és nincs benne tövises sugár. A hasúszó hátrább áll, mint a hátúszó és több mint 8 sugarat tartalmaz. Szemük a szájzug fölött van. Négy vagy 6 bajuszszáluk közül az alsó állkapocsról 1-2, a felsőről pedig 1 pár lóg. Számos, apró foguk több sort alkot. Úszóhólyagjukat hosszanti választófal különíti el jobb és baloldali félre.
Magyar nevei; folyami harcsa, leső harcsa, pozsárharcsa, pumaharcsa, sárgaharcsa, szürkeharcsa.
A harcsa néhány ázsiai rokonával együtt, csupasztestű, termetes hal. Hátúszója rövid és tüskétlen, alsóúszója hosszú, szája széles és alsó állkapcsán sorokba rendeződött kapófogak vannak, amelyek kicsiben a gereblye fogaihoz hasonlítanak. A leső harcsa Európa legnagyobb édesvízi hala.
Heckel és Kner szerint a Dunából néha 3 m hosszú és 200-250 kg súlyú példányokat is halásznak.
Ilyen harcsaóriásokat újabban már csak elvétve fognak. Vogt 1894.-ből leír egy nagy példányt, amelyet a Bieler-tóból halásztak ki. Ez 68 kg-os testsúly mellett 2.20 m hosszú és 1.2 m kerületű volt. Ez a példány valóságos törpe volt ahhoz képest, amelyet a háború alatt a Szerb Duna-szakaszból halásztak ki.
A megszállás ideje alatt kiadott "Belgrader Nachrichten" közölte, hogy 1916. őszén Visznica mellett a Dunából egy 4 m hosszú harcsát fogtak, amely 120 kg-ot nyomott. A Tiszában ha
rminc esztendő óta nem fogtak akkora harcsát, mint Bitó János szegedi öreg halászmester legényei

1929. december 23-án.
A tiszai harcsaóriás a vasúti hídnál került bele az ú. n. lapsolóhálóba. Súlya 105 kg volt. Erről a hatalmas állatról 1930. februárjában Gelei József egyetemi tanár előadást tartott a Szegedi Egyetem Barátainak Természettudományi Szakosztályában. Gelei professzor az óriási harcsa koponyáját megszerezte intézete számára. Csak a feje 25 kg-ot nyomott, a koponyájának súlya pedig lehúsolva 17 kg. A szegedi harcsa teljes testhossza 247, derékbősége pedig 118 cm-re rúgott. A kopoltyúfedő csontjain és a csigolyákon látható növekedési vonalak alapján Gelei megállapította, hogy a szegedi óriásharcsa 23 esztendős volt.

A hátúszóban 1 kemény és 14-17 puha, a mellúszóban 1 tüskés és 14-17 puha, a hasúszóban 11-13, az alsóban 90-92, a farokban 17-19 puha sugár számolható meg. A lesőharcsa Svédország déli részétől kezdve egész Közép és Kelet-Európában, továbbá Nyugat-Ázsia egy részében elterjedt, helyenként azonban hiányzik, így pl. a Rajna felső szakaszából, a Weserből, Nagy-Britanniából, Francia és Spanyolországból, Portugáliából, továbbá Itáliából. Különösen gyakori az Al-Dunán, de előfordul a felső szakaszban, valamint a Duna mellékfolyóiban és a velük összefüggő tavakban is.
Hazánkból a következő előfordulási helyeit jegyezték fel: Balaton, Dráva, Szamos, Maros (Heckel), Duna, Körös, Tisza, Vág, Mura (Petényi), Berettyó, Bódva, Fertő, Ipoly, Kraszna, Latorca, Olt, Rába, Sajó, Szernye, Zagyva (Herman O.). Elsősorban halakra vadászik, de szívesen megeszi a rákot, a békát, a vízimadarat, és általában mindent, amihez csak hozzá juthat. Sokan állítják, hogy bajszát csali gyanánt használja. Falánkságáról Vogt következő leírása nyújthat fogalmat: "… Egy neunburgi halászmester, akit személyesen ismerek, a böjti időszakra egy tágas tóba több mázsa nemes hal közé egy kis harcsát telepített be. Amikor a tavat néhány hónap múlva le akarta halászni, csak a harcsát találta meg, amely összes lakótársait kipusztította és 20 kg súlyos lett…"

Az öreg Gesnernek az-az állítása, hogy a harcsa az embert sem kíméli, éppenséggel nem tartozik a mesék birodalmába, mivel több esetet ismerünk, amely megerősíti. Így Heckel és Kner említi, hogy Pozsonynál kifogtak egy harcsát, amelynek a gyomrában egy gyermekhulla maradványait találták meg.
"… Antipának szavahihető halászok beszélték el, hogy a harcsa gyomrában fürdőző gyermekeknek kéz és lábcsontjaikra akadtak. - Írja Vutskits - Egy román halász csónakjával a Duna közepéig hatolt, mert meg akart fürödni. Fürdés közben egy harcsa bekapta lábait, melyeket nem tudott többé kihúzni e nagyszájú szörnyeteg szájából és így a víz fenekére került. Néhány nap múlva ráakadtak a holt halász tetemére, kinek lábai még mindig a harcsa szájában voltak, de a falánk rabló sem tudta szabadon bocsátani áldozatának lábait és emiatt megfulladt…"
A nőstény, mint megállapították, 60.000 ikrát rak le, amelyből 7-14 nap múlva sajátságos külsejű ivadékok bújnak ki. A harcsaivadékot a magyar halászok harcsapundra, harcsapurdé néven ismerik (Unger Emil).


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.